Koszoru Ábris, a villamosvezető már megint a kora reggeli járatra került. Álmos volt, de olyan álmos, hogy még! Akkorákat ásított, attól félt, hogy egyszer csak vagy ez történik, vagy az.
Úgy értem, vagy az, hogy kiesik a saját száján ásítás közben. Vagy az, hogy szőröstül-bőröstül elnyeli az egész világot hatalmasra tátott szájával. Villamosostul-utasostul-ellenőröstül-mindenestül.
És mindkettő rémes lett volna, hiszen egy saját száján kiesett villamosvezető nem túl szép látvány, az egészen biztos. Mint egy kifordított kesztyű, a csúnyábbik felével kifelé.
Ha meg egészen kiesne magából, mint egy ablakból, akkor meg csak zuhanna, zuhanna végtelenül, és többé soha nem érne földet.
És az is jó kérdés, hogy mit kezdene az egész világ, ha megállóstul-teherautóstul-zöldségesestül egy Ábris nevű villamosvezető koromfekete gyomrában találná magát. Körbe-körbe járna a villamos, vezetője se lenne, mert hiszen épp a vezető nyelte le a saját járgányát. Az emberek is fel-alá szédelegnének odabenn, Ábris tegnapi vacsoráját, egy korsó sört és egy csomó szalonnás kenyeret kerülgetve.