Lehetne, hogy csak aludjunk

Kovács Bálint első kötete biztos kezű prózaíróra vall. Szereplőit látjuk és halljuk, a novellák atmoszférája belénk vésődik és elkísér minket. A mondatok természetes közvetlensége olyan elevenséget kölcsönöz a történeteknek, mintha a szemünk előtt alakulna mindegyik, mégis érezzük, hogy gondosan komponált szövegekkel van dolgunk. A Lehetne, hogy csak aludjunk? című kötet novellái lírai lassításokban és precíz megfigyelésekben gazdag lenyomatai annak, ahogyan élünk. Egyszerre zaklatódunk fel és mosolygunk önmagunkon, vagy ismerjük fel a saját idegenségünket és esendőségünket egy-egy történetben. A novellák gyengéd, mégis kíméletlen pillanatfelvételek a magányról, az egyedülléttől való félelemről, a mindennapi szorongásainkról, az elalvás előtt a fülünkbe lihegő hibáinkról. Ám ellenpontozásul ott van az emberi szolidaritás, a minden széttartás mögött felsejlő összetartozás vágya. „Ami a tied, azt őrizd”, mondja az egyik novella, ha az csak egy érintés, egy kéz súlyának az emléke vagy egy halkuló szuszogás, akkor is – ami a tied, azt őrizd.